Magamról

Saját fotó
Nem tudtam, hogy lehetetlen, ezért megcsináltam... (A szerző fotóját Kocsis Dóra készítette http://dorcphoto.blogspot.hu/ http://​www.facebook.com/​PhotosByDorc )

2016. november 4., péntek

For Evigt

Hosszú kihagyás után végre újra koncerten tombolhattam szerda este. Persze, hogy Volbeat koncerten :D
Szerdán korábban megléptem melóból, Ágival és Évivel felpattantunk a vonatra és irány Bécs! Már az úton elkezdtük megalapozni a hangulatunkat némi nagyon finom házi diópálinkával. Miután lekászálódtunk a Hauptbahnhof-on, elindultunk a szállás felé. Igaz, először rossz irányba :D, de végül fél órás séta után ott voltunk, becsekkoltunk, felmentünk. Egy 8 ágyas koedukált szobában voltunk, teljesen normális szobatársakkal. Mikor megérkeztünk, csak egy fiú és egy lány volt ott, de ők is hamar elmentek valamerre. Letelepedtünk, kajáltunk, Évi hotspotot csinált a telójából, így lett wifink is. Közben megállapítottuk, hogy tényleg milyen jó hely ez a szállás, az egyik felső ágynál a tulajdonosa otthagyott töltőn egy elég drága Canon fotócuccot. Az ágyra nem láttunk fel (nem is nagyon nézegettük), ott lógott a fürdőlepedő száradni. Megbontottuk a jägeres üveget és jó hangulatban ellenőriztük az e-mailjeinket, mert még korábban beregisztráltunk a Meet&Greet-re, hátha szerencsénk lesz. Kb a harmadik-negyedik jäger után Ági ismét rálesett a postafiókjára és láss csodát, jött egy levél, miszerint várnak minket szeretettel 3/4 6-ra, lehetőséget kaptunk találkozni a zenekarral! Nem kicsit és nem halkan örültünk. Aztán nem kicsit ijedtünk meg, mert az előbb emlegetett ágyon megmozdult az ott alvó :D - utána suttogva kiabáltunk és szakadtunk a nevetéstől. 
Az énekessel - Michael Poulsen
A basszer - Kaspar Boye Larsen
Lead guitar - Rob Caggiano
Időben elindultunk, sétáltunk és villamosoztunk, csak sajnos rossz irányban kezdtük el megkerülni a Stadthalle-t. Kicsit izgultunk, mert az emilben azt írták, nem várnak senkire, de jó fejek voltak, a szervező csaj felhívta Ágit, hogy mizu, jövünk-e vagy sem, úgyhogy mégiscsak megvártak. Alapból a nyertes bevihet magával még egy embert és Évi tök rendes volt, azt mondta én menjek Ágival. Amikor végre összetalálkoztunk a szerencsések csapatával, kiderült, hogy simán bemehetünk mindhárman. Kaptunk matricát és elindultunk befelé, míg a kapunál egyre hosszabban kígyózott a sor 
A dobos - Jon Larsen

és irigykedve néztek ránk a kintmaradók. Betereltek egy terembe, ahol Brit (a szervező lány) elmondta a menetet, kaptunk turnéposztert és már jött is az énekes és a basszer. Az énekesen látszott, hogy nem túlzottan van kedve az egészhez, de becsülettel végigcsinálta. Kezet fogtak mindenkivel, bemutatkoztak (hihi, mintha nem tudnánk, kik ők :D ), pár szót beszélgettek, aláírták a posztert és fotózkodtak. Aztán váltás, ők ki, a gitáros és a dobos be. Ugyanez megint. Mindannyian nagyon kedvesek voltak. Közben a teremben mindenhol csak vigyorgó fejeket lehetett látni. Brit segített a fotózkodásban is, tényleg nagyon jó volt. 


Utána a biztonságiak kikísértek mindenkit. Megkérdezték, kinek hova szól a jegye, és annak megfelelő irányba tereltek minket, legalábbis az ülőhelyeseket az egyik srác elvitte. A küzdőtér két részre volt osztva, elől a Golden Circle, ami a VIP részt takarta, meg a többi. Nekünk a többire szólt a jegyünk, mert viszonylag későn vettük meg és a VIP-be már nem kaptunk. Mint kiderült, ez nem volt akkora probléma, mert minket is odatereltek a Golden Circle-höz, a beengedősrác nézegette egy darabig a jegyünket, majd a "Stehplatz" megnevezésből lehúzta a Steh-t, kaptunk karszalagot és már bent is voltunk :D. Még visszamentünk leadni a kabátokat, meg mosdóba, pólót már nem is néztünk, mert lassan kezdték beengedni az embereket, így gyorsan vettünk innivalót és visszanyargaltunk. Aminek meg is lett az eredménye, az első sorban tombolhattuk végig az egészet.

Az előzenekar a Crobot nevű izé volt. Valami hasonmás versenyen szedhették össze őket, mert az énekes Russel Brand és egy majom keverékére hasonlított, a basszer kiköpött Jimmy Hendrix (látványelemekkel erősítette is ezt), a gitáros pedig a Hadnagyra emlékeztetett :D Zeneileg egészen jók voltak, csak ne ez a srác lett vón az énekes...
A vendégzenekar az ausztrál Airbourne volt, az első taktustól levettek a lábamról. Nagyon rendben volt az egész. Ugyan a dalaikat nem ismertük még, de részemről ez változni fog. Hozzáteszem, a basszer kiköpött Torma Fecó.


Közben feltűnt, hogy az előttünk álló biztiőrnek elég sokszor téved rám a tekintete, aminek az lett a végeredménye, hogy a behajított és eléjük leesett pengetőt, félretolva a többiek kezét, az én tenyerembe helyezte :D Ezen a ponton jött egy kis szünet, míg átálltak. Ez viszonylag hosszúra sikeredett, a korábbi felpörgés kezdett csitulni, de csak épp hogy egy kicsit. Aztán elkezdődött az, amiért jöttünk. Zseniális volt. Igaz, ugrálni, tombolni nem tudtam annyit, mint a régi szép időkben, de akkor is kimozdultam a holtpontról és azoknál a daloknál, amik igen közel állnak a szívemhez, még a fájdalom sem tudott visszatartani az ugrálva tombolástól. A teli torokból való éneklésről (bár pontosabb, ha inkább üvöltést írok) már nem is beszélve. Ennek is meg lett az eredménye. Amanda Lear hozzám képest fejhangon sikítozó libuci. Igazából megint csak tőszavakban tudnám leírni, mit is éreztem ott és akkor. Az új album egyik kedvenc nótája a címben is feltüntetett For Evigt, melynek a refrénjét dánul éneklik. Alapból is egy nagyon pozitív dal számomra, de ezután a koncert után ha egy ütemet is meghallok belőle, csak a fülem tartja vissza a számat attól, hogy körbeérjen a fejemen. Mielőtt elkezdték játszani, az énekes kérte, hogy kapcsolják le az összes lámpát, mindenki vegye elő a telóját és azzal világítson. A kivetítőn a nézőteret mutatták, borzongató látvány volt. Michael is megjegyezte, hogy piszok jó látni. Egy idő múlva visszakapcsolták a fényeket, de továbbra is a közönség volt a kijelzőn és fantasztikus volt látni az emberek arcán a széles mosolyt és a boldogságot. Olyan pozitív energiák keringtek a Stadthalle-ban, hogy jó időre feltöltődtem tőle.
Sajnos egy idő után ennek a koncertnek is vége lett, a srácok levonultak, elindult kifelé a nép. Évi még lepacsizott a Cukibiztiőrrel és mi is megkezdtük a ruhatár megközelítését. Közben egy olyan nóta ment a hangszóróból, amit a koncerten nem játszottak, így Ágival még egy kicsit énekeltünk. A ruhatárból megszereztük a kabátokat, a biztonságba helyezett, dedikált posztereket és elindultunk a szállásra. A Stadthalle előtt még csináltunk néhány képet a fellogózott turnékamionnál. Belefutottunk néhány magyar srácba, jókat nevettünk és még futni is tudtam kicsit a villamoshoz.

A szállásra visszaérve pakolászás, zuhanyozás és alvás. Vagyis alvás csak lett volna, de annyira felpörögtem, hogy nem igazán tudtam aludni. 10-20 perces szunyókálások után fél 6-kor talpra, öltözés, összecuccolás, kijelentkezés és fél órás frissítő séta a Hauptbahnhofig. A vonatra várva egy kis reggelizés, melegedés, még csokis kekszet is osztogattak az ÖBB-alkalmazottak. Megjött a vonat, kiderült, hogy a legutolsó kocsiba szól a helyjegyünk, már ekkor sejtettük, hogy a Keletiben jó kis túra vár ránk majd. Elhelyezkedtünk, a csajok kis idő múlva elaludtak, én továbbra is csak kakukkoltam, bambultam kifelé az ablakon. A Keletiben valóban jó sokat kellett caplatni, de az én fejemről akkor sem lehetett és azóta sem lehet levakarni a vigyort.
Még nem tudom, mikor lesz, de már most alig várom a következőt...




2016. július 13., szerda

Bizonyíték

Bizonyíték, mégpedig két dologra is. 
1. sutaságom legyőzhetetlen
2. a főnököm ismer egy picit

Ma reggel az alábbi beszélgetést folytattuk Balázsfőnökkel:
Én: - Képzeld, novemberben Volbeat koncertre megyek!
Balázs: - Lónak a f@szát! Nem mész te sehova! Leülsz és megnézed a tévében!
Én: - Áááá, vigyázok, óvatos leszek. Amúgy meg nem kell mennem sehova, hogy bénázzak, tegnap reggel a konyhában hozzáértem véletlenül a vízforralóhoz. Kb. 200 forintosnyi égés van a karomon.
Balázs: - Nem nyúlhatsz a vízforralóhoz! Nem is mehetsz a konyhába! Leszíjazlak a székedhez és meg sem mozdulhatsz...

Ági barátnőm szerint indul a szezon :D - mármint az apló háztaltászi baleszetek (kopirájt báj Rango) szezonja, amikor egy ártalmatlan háztartási vagy irodai eszköz is veszélyessé válik a testi épségemre

2016. július 11., hétfő

Állapotjelentés - HEPPPPPINESSSSSSSZ :)

Jó volt a hétvége. Nagyon jó. Igaz, hogy alig aludtam, de nem bánom, jókat szórakoztam. 
Péntekkel kezdődött, amikor aaaaaaaaannyira kómás voltam, hogy a beállott agyhalál következtében már végigvihorásztam a napot. Aztán szombaton némi lélekemelő baráti csevej és nyaralási előkészületek után magamévá tettem a dán királyfik legújabb albumát. Katartikus élmény következett. Elindítottam az új lemezt és nagyjából a negyedik szám magasságában vetettem rá magam a fácséra és kezdtem írásban könyörögni Áginak: menjünk koncertreeeeeeeeeeee! Azóta ez dübörög otthon nem halkan, ez szól az mp3 lejátszón és még munkában is. Ráadásul rájöttem, hogy hatalmas javulás következett be gerincem állapotában, már tudok ugrálni! Ugyanis némelyik dalnál nem bírtam megállni, hogy ne ugrándozzam körbe a lakást. Vasalóval kicsit fura volt, és lett néhány extra gyűrődés némelyik ruhán, viszont piszok jól szórakoztam és azóta is fülig ér a szám. 
Novemberben koncert Bécsben és kontrollra is akkor kell mennem a Hadnagyhoz (remélem nem egymást követő napokon, mert akkor kicsit leharcolt leszek ;) )
Tehát, mint írtam, állapotom: HEPPPPPPINESSSSSSSSSSSZ!

2016. április 20., szerda

A pokol tornácán 6. - végjáték 2.0

Januárban volt a szeptemberi műtét három hónapos kontrollja (decemberben lett volna, de megbeszéltük Bencedokival /egyéb nevén Hadnagy/, hogy januárra toljuk mert a december amúgy is zsúfolt). Szóval januárban... már úgy mentem vissza, hogy egy hónapja megint szedtem a fájdalomcsillapítókat, mert december elején újrakezdődtek a fájdalmak. Nem voltam boldog. Mint kiderült, a Hadnagy sem volt boldog. Elküldött MR vizsgálatra, ami megállapította, hogy szerencsére kiszakadt a másik sérvem is és akkor, mint egy ház, szétroncsolta a porckorongot. Eredménnyel vissza Hadnagyhoz, aki megnézte, hümmögött, megmutogatta a monitoron mi a szitu állása, majd jól megtárgyaltuk, hogy muszáj műteni, de az már rajtam múlik, hogy melyiket választom. Lehet megint olyan műtét, mint szeptemberben vagy nekimegyünk a következő fokozatnak. Ha ismétlünk, akkor előbb-utóbb össze fog roppanni a gerincem, a szintet lépünk, akkor egy életre megoldódik ez a probléma (legalábbis ezeknél a csigolyáknál). Meghánytuk-vetettük a lehetőségeket és abban maradtunk, szintet lépünk. Ez az érintett porckorong implantátumra való cseréjét és a csigolyák összecsavarozását jelenti. Előjegyeztek kivizsgálásra, majd annak megtörténtével Hadnagy közölte, a következő két hétben hívni fog, hogy mikor műtünk, de én is hívogassam és piszkáljam, mert hajlamos elfeledkezni dolgokról. Így most legalább volt időm lezárni, elrendezni a dolgaimat. Azért összeszorult a torkom, mikor egy telefoncsörgésnél a Hadnagy neve jelent meg a kijelzőn.
Lényeg a lényeg, február 22-én délelőtt unokabátyám bevitt a kórházba. Most egyágyas szobába kerültem, amiből azért csináltak kétágyasat másnap. Bevittük a cuccom, nagyjából elrendezkedtem, majd Lackó magamra hagyott. Elérkezettnek láttam az időpontot pizsibe átvedlésre. Ennek eredményeként... hááááát..... hmmmm...... hogyismondjam.... a fürdőszobában nem nagyon van hely hova pakolni, így a levett ruhámat át akartam vetni a zuhanyfüggöny tartórúdján, amíg magamra öltöm a pizsit. Ennek ez lett az eredménye: 
Egy laza mozdulattal felakasztottam a sprinklerre. Nagyon-nagyon nevettem. Nyilván nem bírtam egyedül levenni, ehhez nővéri segítséget kellett kérnem, aki székre állva ki tudta akasztani.
Szerencsére, ezalkalommal nem volt cicózás, hogy műtünk-nemműtünk. Este szépen megkaptam a xanaxomat, a reggeli vizitnél mondták, hogy harmadik leszek. Azért persze volt csúszás, negyedik lettem, de sorra kerültem. Jött a műtősfiú, meg a nővér a dormicummal. Szépen felkaptam az új színben pompázó kűrruhát.
(Tavaly sötétkék volt, most meg ilyen izékék). Felhívtam Anyut, aki - közeledvén a látogatási idő - már nem volt messze a kórháztól Kerivel, hogy nem fogunk találkozni most visznek. Eltoligáltak a műtők szintjére, nem sokat várakoztam, de innen már homályosak az emlékeim, köszönhetően a bogyóknak. Következő emlékem, hogy újra a kórteremben vagyok, Anyu és Keri az ágy mellett állnak, Professzor és Hadnagy az ágy végénél és bökdösnek, hogy mozgassam a lábaimat, illetve kérdezik, hogy hogyan vagyok. Elmesélésből tudom, azt válaszoltam: nagyon-nagyon-nagyon fáj. Közben született egy szobatársam. 80x éves, talpig úrinő és egy cukorfalat. Másnap a reggeli vizit előtt még bejött Hadnagy, megint mozgatni kellett a lábam, majd közölte (szó szerinti idézet következik) nagyon megküzdöttek velem, mivel pasiban is ritkán, de nőben még nem láttak ilyen kemény csontot, alig akartak bemenni a csavarok és még a tökeiről is folyt a víz.
Anyuék később elmesélték, hogy a 2 órásra tervezett műtétből 4,5 óra lett és a Hadnagy úgy nézett ki utána, mintha őt műtötték volna.
Másnap délelőtt talpraállítás. És itt kiderült, hogy megint gond van. A jobb lábamban ugyan teljesen elmúlt a fájdalom, cserébe átköltözött a balba. Az első felállásnál össze is estem. Amúgy is kényelmetlen volt az egész, mert most két dréncső volt bent, két küblivel (minden oldalra egy), plusz a katéteres zacsi. Mindkét kezem tele volt az "ingóságaimmal". Mindazonáltal lett riadalom, Professzor is, Hadnagy is kiakadtak, mivel a bal oldalamhoz egyáltalán nem nyúltak. Jött a gyógytorna, a szelektív ingeráram és az aggódás. Az ilyenkor szokásos kontroll röntgen mellé kontroll ct is. A hazaengedés is csúszott 3 napot. Hetenként kontroll vizsgálatok. Három hétig úgy nézett ki, nem úszom meg a harmadik műtétet. Fájdalom, görcs, gyógyszerek. Az utolsó vizsgálatnál Hadnagy szerzett időpontot másnap reggelre MR vizsgálatra, mert lövésük sem volt, mi a baj. Aznap délután elhívtam az unokatesómat egy terápiás vásárolgatásra. Mászkáltunk kb. 4,5 órát. Ez olyan jól sikerült, hogy másnap reggel úgy ébredtem, nem fáj semmim. Azért elmentem az MR-re. Ott is sikerült alkotnom. Piszok koránra volt időpont, amihez még korábban kellett kelni, így nem kicsit voltam kómás. Így lehetett, hogy a beleegyező nyilatkozaton a "Beteg aláírása" mellé a nevem helyett azt kezdtem el írni: a beteg aláírása.... Jót derültünk a doktornővel, majd elaludtam a vizsgálat közben a csőben. Ezt csak azért furcsállották, mivel ez a szerkezet olyan hangos, hogy fülvédővel lehet csak belefeküdni. De az a lényeg, hogy itt sem találtak semmilyen eltérést, a lábam sem fájt már. Így öröm és bódottá alapon Hadnagy amnesztiát adott. Túl vagyok a hat hetes kontrollon. Nemsokára jön a három hónapos. Addig is gyógytorna és fizikoterápia a legyengült, finommotorikus mozgást vesztett lábfejeim miatt. Vannak mozdulatok, amiket újra kell tanulni (máshogy), de szerencsére minden rendben. Nem fáj semmim. Jól vagyok :D Viszont cyborg lettem, sőt cyborgnéni (kopirájt báj Zoli), mivel ezek vannak bennem:



Úgy tűnik, tényleg ez volt a vége. Nem kerülök többet ilyen helyzetbe.