A pokol tornácán - 3.

Addig is, míg mehettem az idegsebészhez, tolták befelé a szteroidos infúziókat. Minek köszönhetően nem volt elég a 35-40 fokos meleg, még egy extra szaunát bedurrantottak a bensőmben, úgy izzadtam mint egy ló. Csatakos lett alattam a matrac, a párna. A paplan amúgy is olyan nehéz volt, hogy nem bírtam elviselni a lábamon, mert fájt tőle, szóval azzal nem volt gond. Mindemellett a lábfejem úgy fázott, mint télen se. Teljesen jéghidegnek érzékeltem. Tapintásos módszerrel nem tudtam ellenőrizni, mivel a görcsök miatt a lábfejeim elérhetetlen távolságban voltak, így másokat kértem meg erre. Ők váltig állították, hogy teljesen normális a lábfejem (később mindkettő) hőmérséklete. Így alakult, hogy trikó és sort mellett vastag, téli zokni volt rajtam (az ápolók nagy derültségére).
Szerdán végre randiztam az idegsebésszel, Cuki Századossal. Kettő perc alatt megállapítottuk, hogy mindkettőnk szerint a műtét a legremekebb (és egyetlen megoldás) állapotom jobbra fordítására. Egyeztetett a Honvéd Kórházzal, majd velem és megszületett a döntés: csütörtökön irány a Honvéd. Egyrészről totál boldog voltam, hogy belátható időn belül véget érnek a szenvedéseim, másrészről igencsak zabszem-pozitív voltam a félelemtől, mert mégiscsak műtét, altatnak, ráadásul a girincem környékén fognak babrálni.
Csütörtökön délidőben érkeztek meg a betegszállítók és egy dugig tömött autóval elindultunk műtét iránt. A hőmérő megintcsak plusz 90°C körül tanyázott, ezt egy zárt, légkondi nélküli autóban élveztem, mivel a velünk utazó idős és tisztára bolond néni nem engedte lehúzni az ablakot. Cserébe bepisilt az orromtól uszkve 20 cm-nyire. Remek volt. Persze körjárat, mindenkit kiraktunk előttem, és nekem persze már megint borzasztóan kellett pisilnem. Végre odaértünk a Honvédba, felvittek az idegsebészetre majd hosszas rinya után kaptam egy ágytálat még mielőtt kórterembe kerültem volna. Eltoltak a folyosó egyik végébe "itt úgysem jár senki" felkiáltással és alám helyezték életem rémálmát. Csak úgy, minden nélkül. Se takaró, se lepedő, semmi. Végezd a dolgod. Tényleg nem járt arra senki. Csak egy pasi. Itt már kezdtem rájönni, hogy lassan már semmi nem tud zavarba hozni (azért de).
Végre kórterembe, ágyra kerültem. Igaz, pótágyra, amitől nem is tudtam megszabadulni napokig, pedig iszonyat kényelmetlen volt, csak azon a pontokon nyomott, ahol a legjobban fájt mindenem. Bekötöttek egy csini, lányos branült és levettek egy lavórnyi vért. Másnap reggel a vizitnél szóltak, ne egyek, ne igyak, gyógyszert sem kapok, mert megpróbálnak betuszkolni a műtéti rendbe. Este 7-kor jött a doki, még nem adtuk fel a reményt az aznapi műtétre. 9-kor nyüszítve hívtam fel a tesómat, hogy beszéljen hozzám, terelje el a figyelmemet, mert iszonyatosan rosszul vagyok. Tényleg, szó szerint nyüszítettem a fájdalomtól. Nagy nehezen elértem a nővérhívót és megnyomtam. Egyszercsak jöttek a nővérek és ahogy megláttak, egyből mondták: "Jaj! Bocsánat! Elfelejtettünk szólni, hogy ma már nem lesz műtét. Hozzuk az ebédet és az infúziót." Ebben a pillanatban nagyon nem rajongtam értük. Szombaton újra próbálkoztunk. Ekkor már hamarabb kiderült, hogy aznap nem lesz műtét és még egy jó darabig sem. Az aneszteziológus előkészületként megnézte a laboreredményeimet és mindent letiltott, mivel az egy hétig folyamatosan kapott szteroid fellőtte a cukromat 18-ra. Hétfőtől rapid terápia, hogy műthető állapotba hozzanak. Közben a dokik körül is volt egy kis kavarodás, nem volt egyszerű semmilyen szempontból az a néhány nap. Hétvégére lett rendes dokim, beállítottak minden gyógyszert, de a fájdalmaim, görcseim nem csökkentek. A bekerüléstől számítva eltelt egy hét, mikor szerda este, a látogatási idő után kiültem a wc-székre, de visszafelé már nem ment a történet. Nővért kellett hívni, hogy felszedjenek ülő helyzetből, de az ágyra már úgy zuhantam vissza, mint egy darab fa. A jobb combom olyan szinten görcsölt, hogy szemmel láthatóan rángatóztak benne az izmok. Bónuszként az egész csípőm, medencém és még a bal combom is görcsölni kezdett. Innentől fogva görcsoldó infúziót kaptam, ami többet segített, illetve kábítókat. Csütörtökön elvittek CT-re, amiből nem sokra emlékszem, ahogy a görcsöt követő három napból sem. Hétvégére kicsit jobb lett a helyzet. Úgy éreztem, mintha csökkentek volna a görcsök és már a téli zoknira sem volt szükség. A cukrom is műthető szinten volt már napok óta.
Hétfő reggel a vizitnél új dokik tűntek fel, az addig dolgozókat elzavarták szabadságra, mivel az elmúlt két hétben gyakorlatilag 0-24-ben műtöttek. Cuki Századostól Százezredes Főorvos vett át. Mondták, hogy a vizit után leülnek, átnézik az összes leletemet és utána megbeszéljük a hogyan továbbot.

Cuki, lányos branül a Honvédban. Ez már a harmadik volt, az első kettőt nem volt agyam lefotózni.

A cukorszint beállításához rendszeresen (inzulin adása előtt és kaja után két órával) mérni kellett a cukrot, naponta kb. 8-10szer. Ennek eredményeképpen így néztek ki az ujjaim, mindkét kezemen.